Színvakság

Ezek a történetek egy egyszerű kérdésből születtek: mi történik akkor, amikor az ember jót akar?

Nem akkor, amikor gyűlöl, ártani kíván, vagy pontosan tudja, hogy amit tesz, fájdalmat okoz. Az ilyen történetekben könnyű eligazodni. Van tett, van következmény, és többnyire azt is tudjuk, kitől kell tartanunk, kit kell sajnálnunk, kinek kellene másképpen döntenie.

Sokkal nehezebb azokkal a dolgokkal mit kezdeni, amelyek szeretetből történnek.

Amikor valaki meg akar védeni egy másik embert. Amikor segíteni akar neki. Amikor megmondja az igazat, mert úgy érzi, joga van hozzá. Amikor otthont ad valakinek, vigyáz rá, tanítja, támogatja, vagy egyszerűen csak azt szeretné, hogy maradjon mellette még egy kicsit.

Ezekben a helyzetekben ritkán van egyetlen igazság.

Két ember ugyanabban a szobában ülhet, ugyanazon az estén, ugyanannál az asztalnál, és mindkettőjük számára egészen más történik. Egyikük gondoskodik, a másik biztonságban érzi magát. Egyikük óv, a másik engedi, hogy óvják. Egyikük ad, a másik elfogad. Évek múlva pedig talán mindketten ugyanarra a napra emlékeznek vissza, és egyikük sem hazudik, mégis két különböző történetet mesélnek el.

Ezek a novellák ilyen történeteket keresnek.

Nem azt, hogy kinek volt igaza.

Nem azt, hogy ki hibázott.

És nem azt, hogyan kellett volna másképpen élni.

Az emberek ebben a világban ugyanazok, mint bárhol másutt: szeretnek, félnek, remélnek, ragaszkodnak, tévednek, és többnyire csak annyit látnak a másikból, amennyit az életük helyéről látni lehet. A világ körülöttük azonban nem mindig engedelmeskedik azoknak a szabályoknak, amelyeket ismerünk. Az istenek lejöhetnek közéjük. Egy kívánság valóban teljesülhet. Egy fa emlékezhet. A folyó elvihet valamit anélkül, hogy visszaadná. A tündérek talán valóban táncolnak a gyertya fényében szálló aranypor között.

Hogy ezek közül mi valóság, azt ebben a világban nem mindig érdemes megkérdezni.

Az emberi érzések viszont nagyon is azok.

A színek lassan kerültek a történetek mellé. Nem azért, hogy jelentést rendeljenek hozzájuk, és nem azért, hogy megmondják, mit kell látni bennük. Inkább úgy, ahogy egy délutáni fény megváltoztatja ugyanazt a tájat. A zöld, a sárga, a vörös vagy az arany nem magyarázat; csak más fényt vet valamire, amit talán mindannyian ismerünk.

A történetek időnként érintik egymást. Ugyanaz a folyó folyhat egy másik falu mellett is, egy út mentén elhaladó katona talán már szerepelt valahol, egy öreg fa alatt pedig mások is megpihenhettek korábban. Lehet, hogy így van.

Lehet, hogy nem.

Nem szükséges tudni.

Mert ezek a történetek végül nem arról szólnak, hogyan kapcsolódik össze egy világ.

Hanem arról, hogyan kapcsolódnak egymáshoz az emberek.

És arról, hogy ugyanaz a kapcsolat milyen különböző színű lehet attól függően, melyik oldaláról nézzük.